Amikor elmúlik a tél - Egy {1860. június 17.}

Korhatár: 12+
Figyelmeztetések: néha idegesítő tizenévesek, hosszú helyszínleírások, és hébe-hóba repkedő sárkupacok, szóval nyakakat behúzni!
Terjedelem: kilenc wordnyi oldal
Zsáner: romantikus, és azt hiszem akár YA
Helyszín: Közép-Anglia; Harangvölgy (fiktív) és Fehér Rózsa (fiktív)
Zene: { o ; o }
Mi folyik itt?: Sarah boldog, ártatlan gyerekkorát éli Harangvölgy urának a birtokán. Apja gyakori távolléte miatt Sarah szabadon él és az unalmas tanórák között szívesen idegesíti a ház népét, ám egy napon nem várt vendégek toppannak be az ajtón, amik fenekestül felforgatják az addigi megszokott életét. 
Blabla: Öhm, igen, nincs könyvborítóm, de mindegy is. Ez a kép menő. Ahogy Abeth megjegyezte, hogy szívesen olvasná ezt a történetet (meg a többit is), úgy döntöttem, hogy okéé. Akkor nekiugrok, és legalább az Amikor elmúlik a telet akár ki is posztolhatnám, mert azzal úgy sincsen annyira nagyon sok gond, mert az úgy jó, ahogy hagytam, és midnen király vele. Aha. A nagy lóf....sörényt!  Szóval igen, nagyon sok mindent kellett ebben is átírni, újrafogalmazni, oldalról oldalra nyálaztam át, finomítottam a stílust, a leírásokat, a párbeszédeket  szépen átformáztam, és a többi, és a többi. és így sem tökéletes.
Blabla 2: Mivel eredetileg hosszú-hosszú oldalakat szántam fejezeteknek, mert nagy kreatívan most menő címek helyett csak bezsámoztam a fejezeteket Egy; Kettő - ugye milyen marha kreatív?, nagyon hosszú lett volna egy fejezetet ide beömleszteni. Így azt találtam ki, hogy bedatálok létezik ez a szó? egy-egy szakaszt, és töredékesen posztolom őket, hogy a ti szemetek pottyanjon ki, és olvasóbarát mennyisége legyen. Utóbbiról fogalmam sincsen, mennyire olvasóbarát, de az majd kiderül. XD 

Jó olvasást, és ne sajnáljatok kommentelni! ♥

Esik a hó. Lágyan fedi be a kissé sáros utakat, melyekbe rég nem vésett jeleket egy lovaskocsi sem. Behinti lassan a völgyet, ahol felnőttem. A dombok szürke vonalait elnyeli a földön egyre sűrűbben gomolygó köd, és így tesz az alatta elterülő apró várossal is. A templom tornyának halk kongatása jelzi csupán az idő lassú, fájdalmas múlását. Összefogom magam előtt a színes fonalakból kötött vastag vállkendőmet, és egy pillanatra megállok a dombok egyikén, és hagyom, hogy engem is betakarjon a hó és a köd. Arcomat simogatja a hűvös szellő, bele-belekap a szőke fürtjeimbe. Nem zavar a hideg. Szinte meg sem érzem. Tél van bennem, hosszú ideje tartó tél. Úgy állok a dombon, mintha én is egy lennék az engem körbeölelő lombnélküli fákkal. Lassan elmosódik a táj, de ahogy a dombon állva végigfut borostyánszínű tekintetem a távoli sziluetteken, minden olyan elevenen rajzolódik ki előttem, mintha nem létezne köd, nem létezne fakítóan fehér, tiszta hó, nem létezne tél.
A hátam mögött burkolózik bele a szürkületbe a Fehér Rózsa. A birtok, ahol felnőttem, most fájdalmasan elhagyatottan áll. Üres, sérült ablakai fekélyes sebekként ülnek meg a házon. A falai pedig mintha elfelejtették volna, micsoda élet bújt meg bennük. Lerohannak az emlékek, szinte dübörögve járják át a testemet, hogy újabb keserédesen sajgó hegeket metszenek a bőröm alá. Fájtak. Fájtak, mert elmúltak, fájtak, mert semmi sem maradt belőlük, mintha csak egy villanásnyi álom lett volna. Fekete sziluettként keringőznek bennem a régmúlt báljainak képei, a hosszú lóháton megtett séták a kiskutyám társaságában… vagy a hosszú háború, amit egymás ellen vívtunk. Halvány mosolyra húzom a számat, majd lassan elindulok a régen bejárt ösvények egyikén.
A szemem sarkából úgy tűnik, mintha egy lovas hintó közeledne, és a következő pillanatban elhajt mellettem. Akaratlanul visszafordulok a birtok felé, és megpillantom a meleg nyári nap sugarait, a zöld mezőkön békésen legelő juhokat, amint az elegáns négyfogatú hintó lassan a Fehér Rózsa hatalmas kapuja elé ér.

EGY
1860. június 17.
Sarah

A délutáni nap sugarai rávetültek a birtokokon lévő büszke tölgyfák leveleire, nyár eleji, hűvös szellő ringatta a smaragdzöld fűszálakat. Apró énekesmadarak dalaitól zengett a környék. A hatalmas, szélesre tárt ablakon keresztül rá lehetett látni a közelben fekvő városkára is, ami a birtokunk alatt elterülő völgyben volt. Az ablak alatt húzódó karámból néha felhallatszott a lovaink békés horkantása, patáik dobogása. A feltámadt lágy szellő meglobogtatta a hófehér, csipkés függönyt, és megtöltötte a szobát az udvar kellemes illatával, orromba kúszott a kertben nyíló rózsák bódító illata. Ha nagyon füleltem, hallhattam az udvaron sürgölődő kertészeket és lovászokat, amint mindennapos teendőiket hajtják végre, valamint a lent teregető cselédek vidám nevetését, és a frissen mosott ruhák halk susogását. A hangok hallatán kelletlenül felsóhajtottam, majd mocorogni kezdtem a kényelmetlen, fenyőből készült székemen. Miután nem sikerült megtalálnom a legkényelmesebb helyzetet, morcosan rákönyököltem az asztalra, és tenyeremre támasztottam a fejemet. A mozdulattól néhány hosszú, szőke hajszál előrebukott és csiklandozni kezdte az orromat. A tanítónőm nem vette észre elkeseredett célzásaimat, így hát újból felsóhajtottam. Tekintetem a barna tapétával borított falra vándorolt, hogy megkeresse az órát. A fekete, kovácsoltvasból készült óra mutatói kegyetlen lassúsággal vonszolták magukat a fehér számlapon. Alig múlt el négy. Az újból feltörő sóhajomban minden kétségbeesésemet belesűrítettem. Kénytelen voltam, immár ezredszer, megszemlélni a szoba berendezését, ami még jobban tetőzte a menni akarásom.
Unalmasabbnál unalmasabb mangóliabútorok és könyvespolcok húzódtak a fal mellett. A komor kandalló akkor se vitt volna meghitt hangulatot a tanulószobába, ha tűz lobogott volna benne. Esküdni mertem volna, hogy a helyiséget valaki direkt azért rendezte be így, hogy a tanulásra szánt perceimet megkeserítse. A kandalló előtt egy szintén barna dohányzóasztal állt, amit krémszínű ülőgarnitúra vett körül, ami ránézésre sem volt kényelmes. Szőnyeg nem volt, helyette szürke parkettával fedték be a padlót, ami mellőzött minden barátságos hangulatot. A szoba túloldalán állt egy egyszerű sötétbarna fenyőasztal, aminek a két végében a tanítónőm és jómagam ültünk.
- Készen van a fordítással, Miss Sarah? – pillantott rám a magántanárom a hímzésből. Csak prüszköltem egyet, mire a hajszálaim fel-le libbentek, hogy aztán ismét megcsiklandozzák az arcomat. Duzzogva bámultam a hatvanas éveiben járó Emily Brightra, aki olthatatlanul rajongott a francia nyelvért és kultúráért, így egyszerűen csak Madame-nak hívtam. A Madame összehúzta táskás, szürke szemeit és megrovón pislogott rám. Hiába próbáltam állni a hölgy szigorú pillantását, figyelmemet mindig elvonta az orra tövében ücsörgő hatalmas bibircsók, amiből egy erős, fekete szőrszál meredezett ki.
- Öööh. Nagyjából – vontam meg hetykén a vállamat, miközben az orrom alá dünnyögtem.
- Beszéljen érthetően, Miss Sarah! – emelte fel éles, rikácsoló hangját. Beszéd közben erősen artikulált, így néha olyan érzésem támadt, hogy bármelyik pillanatban legurulhat az arcáról a bibircsók. Az ábrándos tekintetemet észrevehette, mert mérgesen folytatta: – Figyelne rám, kérem? Kőből van a feje, hogy így támaszkodik a kezén? Ön egy hölgy! Nem holmi parasztleány… - pufogott, én pedig grimaszolva elvettem a kezemet az arcomról, hogy hátravágódjak a széken és összefonjam magam előtt a karjaimat. – Direkt csinálja ezt velem?! – háborgott továbbra is, majd idegesen feljebb tolta hosszú, vékony orrára a kerek lencséből álló szürke szemüvegét.
- Dehogy is – forgattam meg a szememet. A madame sosem vette észre a kis utalásaimat. Bezzeg ha el akartam volna szökni, mikor elszunyókált! Olyan éberen pattant fel, mintha valami véreb lenne. 
- Szóval, kész van a mondatokkal, Miss? – ismételte meg a kérdését, és a nyakát nyújtogatta az előttem lévő tintapacás és kissé gyűrött papír felé. Ezektől a mozdulatoktól úgy festett, mint egy szemüveges galamb. Amikor ez a gondolat az eszembe jutott, nem tudtam megállni nevetés nélkül. Ekkor tanárom az orrát morcosan összeráncolta, mintha csak a gondolataimba látott volna, és kinyújtotta felém hosszú, csontos ujjú kezét, hogy a feladatlapot követelje.
Ugrásra készen lecsúsztam a székről, miközben a tanítónőm felé csúsztattam a félig üres papírt. A Madame a vénkisasszonyok eleganciájával összecsippentette a két ujjával a feladatlapot, és remegő kezével az orra elé tartotta. A következő pillanatban csontos ujjaival megragadta apró szemüvegét, hogy még közelebb tolja szürke szeméhez, mintha csak kételkedne abban, amit lát.
- Sarah Adley! – sipította. – Mégis mit képzel magáról? Azt kértem, hogy írja le franciául az alábbi mondatokat, erre lerajzol engem, egy csipkés főkötőjű, szemüveges galambként! Hm-hm, meg kell hagyni, igazán bájos rajz… Khm, nem megmondtam, hogy rendesen álljon hozzá a leckéhez? És mik ezek a tintapacák? Ön egy gazdag kereskedő leánya, aki a legfelsőbb körökben fog mozogni! Hát micsoda modortalanság lenne, ha egy szót sem tudna franciául? Amikor az a műveltség, a kifinomultság, és a nemesség nyelve? Szedje össze magát, nagyon szépen kérem! – adta elő szokásos monológját, szuszogó magas hangján, miközben kezeivel olyannyira gesztikulált, hogy attól féltem, lefordul a székről a nagy magyarázás közben.
- Nagyra értékelem, hogy a Madame-nak tetszik a kis a rajzom, de ha így folytatja, erősen kétlem, hogy maga mellett megérném azt a kort, amikor már bálokra mehetek. Ugyanis az elmúlt két órában annyit öregedtem, mint ahány éves most ön – válaszoltam, miközben gőgösen jobbra rántottam a fejem, és drámaian megérintettem az arcom, mintha ráncokat keresnék rajta.
- Miss Sarah! Hát nem szégyelli magát, hogy egy idős hölgy korával viccelődik? – meresztette rám a szemét, én meg már attól féltem, menten kiugranak a helyükről és a lencsének pattannak. Mivel nekem mindig azt tanították, hogy hazudni bűn, teljesen őszintén megráztam a fejemet, miközben meg-megrándult a szám sarka a felbuggyanó nevetésemtől.
- Szemtelen leány! – fújtatott a hölgy, majd felém hajította a lapot. – Addig nem megy innen sehová, míg hangosan le nem fordítja nekem ezt az ötven mondatot! – meredt rám, miközben kinyújtotta felém a nyakát. Ettől a mozdulattól már nem bírtam visszatartani a kacajomat, hangosan előtört belőlem és elvegyült a Madame szuszogásával.
- Remélhetőleg jól szórakozott, gyermekem – szólalt meg párt perc múlva, amikor nevetésem csillapodni kezdett. – Igazából az lepett meg, hogy sikerült a széken maradnia – igazgatta meg szemüvegét, ami az imént ismét az orra hegyére csúszott. Amint összeszedte méltóságát, mutogatva felém hajolt, és magyarázni kezdett, miközben egyre közeledő patadobogást hozott felém a hűvösödő nyári szellő. Izgatottan fülelni kezdtem, miközben a Madame eltökélten próbált egy kis tudást verni a makacs fejembe.
- Szóval, lássunk is neki az első mondatnak! – kezdte el zavartalanul a tanítónőm. – Ez egy igen nehéz mondat, vigyázzon vele. Tehát így hangzik: A macska szereti a tejet, de a kutyákat már annál kevésbé. Nos? – pillantott fel, de mivel nem látott a szemben lévő széken, meghökkenve nézett körbe. – Miss Sarah? Jöjjön már vissza az ablakból! – kiáltott rám, miközben én kihajoltam. – Miss Sarah, ki fog zuhanni! – rikácsolta kétségbeesetten, mert szinte a fél testem már az ablakon túl volt, de egyszerűen annyira izgatott lettem az ismeretlen hintó láttán. Alig pillantottam meg a közeledő lovas kocsit, már rohantam keresztül a szobán, az ajtó felé, fittyet hányva a Madame méltatlankodására.
- Miss Sarah! Még nem ért vé… - szólt utánam a döbbent hölgy, de én szavába vágtam, miközben kiszaladtam az ajtón.
- Köszönöm, hogy ma is rám áldozta idejét, Madame! – kiabáltam még hátra, majd kiszaladtam a fehér tapétával borított, festményekkel teli folyosóra, faképnél hagyva a döbbent tanáromat.

 

Mezítelen talpam futás közben belesüppedt a puha, bordó perzsaszőnyegbe, és a folyosón elsuhanva orromba kúszott a szabadság édes illata. Egy újabb kanyar után lerohantam a széles, szőnyeggel borított főlépcsőn, és a tágas nappalin keresztül a bejárati ajtó felé robogtam. Szőke, rugós tincsekből álló hosszú hajam úgy verdeste a hátamat, mint egy madárfióka, aki repülni vágyik. Hófehér, nyári ruhám szoknyája izgatottan lobogott körülöttem. Alig vártam, hogy kiérjek a hatalmas, kastélyszerű házból az óriási, zöldellő birtokunkra, és megleshessem az idegen kocsit, amiben egészen biztos voltam, hogy apám újabb unalmas üzlettársa közeledik. Bár mindig jót szórakoztam túlságosan modoros bemutatkozásukon. Alig vártam, hogy a kíváncsiságom kielégítése után az istálló felé szaladjak, ahol Pepita várt rám, a foltos connemmara pónim. Az óriási, krémszínű kétszárnyú ajtót már szélestre tárta két inas, és mintha csak a királyi testőrség tagjai lettek volna, vigyázban állva, mozdulatlanná dermedve szobroztak a két ajtószárny előtt. Arcomon újból megjelent egy hatalmas mosoly, amikor megláttam a közeledő fákat és a kék égboltot. Alig értem ki az ajtón a szabadba, rohanásomban egy erős férfikéz akadályozott meg. Az apám erős marka megszorította a vállamat, éreztem, hogy sajogni kezd. Morcosan néztem fel apám barma szakállal keretezett arcába, a haloványan csillogó barna szempárba, amik dühösen villantak rám. Arcának minden izma megfeszült, ahogy megszólalt.
- Mit képzelsz magadról, hogy itt rohangálsz? Nem kéne neked órán lenned? – pattant rám erős, feszes hangja. Némán, makacs hallgatással bámultam rá. Az apám régen nem volt ilyen durva kegyetlen ember. Haloványan, de emlékszem még arra, amikor vidám volt Anya halála után teljesen más ember lett belőle, mintha az egész világra dühös lenne, és elfelejtette volna azt, mennyire szerettem az ölében ülni. Beletemetkezett a munkájába, durva lett mindenkivel, aki nem az üzlettársa volt. Hirtelen csak eszköz lettem a szemében, akit azért nevelt, hogy valami gazdag férfit találjon mellém. A gondolatától is borsódzott a hátam. Kezdtem hozzászokni, hogy már nem az az ember, akit megismertem, így nem igazán izgatott a jelenléte sem. Hamarosan közömbössé vált a számomra, aki néha hosszú-hosszú hónapokra elutazott Indiába, vagy Kínába. talán emiatt a közömbösség miatt nem féltem tőle.
- Ezért fizetem azt a vén szarkát, hogy utána ostoba maradj? – faggatott tovább. Álltam a villámokat szóró tekintetét, büszkén felemeltem a fejemet, és kihúztam magam.
- Ő nem egy szarka, hanem a világ legaranyosabb galambja. Te pedig csak egy undok keselyű vagy – feleltem mérgesen. Akármennyire is piszkáltam a Madame-ot, mégis csak szerettem az idős hölgyet. Az apám mind a kézzel megfogta a vállamat, és egy kicsit szorosabban tartott. Persze sosem ütött meg… Viszont előszeretettel adta a tudtomra, hogy erősebb és fensőbbségesebb nálam. Azzal nyugtattam magamat, hogy valahol mélyen mégis csak megőrzött magából egy darabot. Egy darabot abból az énjéből, aki még képes volt a szeretetre.
- Idehallgass, Sarah! Nemsokára ideér egy üzlettársam, azzal a hintóval. Ha nem viselkedsz előtte illő módon, azt nagyon meg fogod bánni, világos? Néhány hétig itt lesz a birtokon, mert nagyon fontos dologról fog tárgyalni velem. Magával hozta a fiát is, azt ajánlom viselkedj vele illedelmesen, megértetted? – dörmögte, mire én csak beleharaptam az alsó ajkamba, hogy ne vigyorogjak az apám képbe. Mindig szerettem, ha jött hozzá valaki, hoztak mindenféle különleges, egzotikus édességet, és az apám akkor hetekig a szárnyában tartózkodott, és tervezte a következő külföldi útját. Ez nekem csak jót jelentett, és az, hogy lesz itt még egy gyerek, izgatottá tett. Vajon a barátom lesz, és együtt játszunk és megyünk majd a Madame idegeire? Vajon szeret ő is a tó melletti sáros parton mászkálni, hogy sárgolyókat gyúrjon és idegesítse a konyhában a szakácsnőt?
Ahogy ezeken gondolkodtam, az apám felegyenesedett, majd egy inas kinyitotta a fekete hintó ajtaját, és egy nyurga, cilinderes alak lépett ki belőle. Az arcára árnyékot vetett a kalap karimája, sötét ruhája a legdrágább anyagból készült, kesztyűs kezében pedig elefántcsont fehér, faragott sétapálcát szorongatott. Kissé bicegve indult meg felénk, de a sántítás sem vett el abból a baljós aurájából, ami körbelengte.
- Mr. Adley – biccentett méltóságteljesen apám felé, majd a mozdulat közben kivillant egy jéghideg szempár a kalap árnyékából, amitől megborzongtam. – Micsoda öröm újra látni – emelte meg a kalapját, és apám is hasonlóképpen üdvözölte. Az egész jelenetet nevetségesnek találtam, és unottan várakoztam, hátha apám elengedi a másik kezével is a vállamat.
- Mr. Hartell! Hadd mutassam be a lányomat, Sarah… Köszönj illendően az úrnak! – tolt egy kicsit előrébb, én meg elnyomtam magamban egy kelletlen sóhajt, majd valamiféle pukedlizést kipréseltem magamból.
- Üdvözlöm nálunk, uram – mondtam unott hangon, majd felpislogtam a férfira. Mr. Hartell sötét nyurga árnyéka úgy vetődött rám, mintha el akart volna nyelni. Zavart, hogy olyan magas volt, zavart az a furcsa kisugárzás, ami belőle áradt. ismét kivillant a kék szempárja, amivel ridegen végigmért, engem pedig kirázott a hideg. Fekete szakállal keretezett arcának szigorú vonásai szinte rémisztőek voltak. Úgy éreztem képes lenne elnyelni az árnyékával. A szívemet átjárta a szorongás, és a gyomrom idegesen görcsbe rándult. Fezsülten ácsorogtam, és vártam, hogy végre bemenjenek, én pedig megszabaduljak tőlük. Más volt, mint az apám. Belőle mintha tömény gonoszság áradt volna. Nem volt más, mint egy sötét, fekete jégcsap.
- Hmm. Ezt a pukedlit gyakorolni kellene még, kisasszony – ciccegett, majd az apám egy utolsó dühös pillantással elengedett, én pedig igyekeztem minél távolabb araszolni tőlük.
- Nos, most, hogy a formalitáson túlestünk, térjünk rá az üzletre! – kiáltott fel apám, majd beinvitálta a házunkba a férfit. A nyurga férfi elsuhant mellettem, miközben az apám még egyszer rám pillantott. – Vezesd körbe az ifjabb Mr. Hartellt, lányom! – utasított, mire megkönnyebbülten az égnek emeltem a tekintetemet, és vigyorogva leszaladtam zöldes virágokkal díszített hófehér lépcsőn. Az ajtó előtt álló hintó felé indultam, ami mellett egy velem egykorúnak tűnő fiú ácsorgott, nekem háttal. Kezeit unottan hátrakulcsolva nézte az utat, ahonnan megérkeztek.
- Szia! – értem mellé, és vigyorogva ránéztem. A fiú mogorva arccal bámult vissza rám. Hosszas ideig csak fürkésztük egymást, és kölcsönösen végigfutattuk a tekintetünket a másikon. A tizenegy éves fiú vékony lábán drapp színű, rövid nyári nadrág volt, amit fekete hózentrógerrel tartott magán a fehér, felgyűrt ujjú inge fölött. Éreztem, hogy ő is ugyan így végigmér, majd a szemlélődés közben találkozott egymással a tekintetünk. Fényes, élénkzöld szempár fúródott borostyánszín szemembe. Néhány, rakoncátlan fekete tincs hullott szeme elé. Morcos, már-már duzzogó arccal bámult rám. – Sarah vagyok! – mutatkoztam be, és azért megint csak pukedliztem előtte. Elvégre én egy jól nevelt lány voltam.
- Aha. – Felvontam a szemöldökömet, és értetlenül pislogtam rá. Egyszerűen fogta magát és faképnél hagyott, én pedig döbbenten pislogtam utána. Kezét a nadrágja zsebébe süllyesztve lépkedett felfelé, majd egyszer csak visszafordult felém. – Amúgy sem barátkozok olyanokkal, akiknek a haja helyén madárfészek van. – Eme ékes szólás után pedig nemes egyszerűséggel besétált a Fehér Rózsába. Kikerekedett szemekkel álltam és éreztem, hogy elfut a pulykaméreg, az arcom pedig egyre vörösebb lett. Összeszorítottam dühösen a számat, miközben sértetten fújtam ki a levegőt.
Hiú lány voltam, aki szerette magát a tükörben megnézni, és mérhetetlenül büszke voltam a szőke, erősen göndör hajamra, amit édesanyámtól örököltem. Nem állhattam a sértegetést, főleg nem a hajamra, úgyhogy egyből ősellenségemnek könyveltem el a fiút, akinek még a nevét sem tudtam. Fortyogtam a dühtől, amikor mellém lépett Paul Shirley, a kertészünk. Kedves férfi volt, aki általában jót szórakozott azon, amikor a szakácsnő idegein táncoltam.
- Jól van, Miss Sarah? – kérdezte, és aggódva nézett a füstölgő arcomra, majd a bejárat felé nézett, és megcsóválta a fejét. – Vigyázzon az ifjú Mr. Hartellel, azt beszélik, nincsen nála gőgösebb gyerek – sóhajtott, mire én ökölbe szorítottam a kezemet, és dobbantottam egyet.
- Micsoda… Micsoda egy disznó! Hogy is képes így egy hölgy lelkébe gázolni! – fújtattam, és bevágtattam a házba.
A nappali egy hatalmas világos szoba volt, sok gyönyörű festménnyel, ami az őseimet ábrázolta. A bútorok halványkék és világosfehér színben pompáztak. A falat barokkos, aranyozott minták díszítették, a plafonon olyan minták domborodtak ki, mintha egy habcsókos torta díszei lennének, mindenféle virágos, meg madaras motívumokkal. A kandalló fehér volt, és mindenféle vékony aranycsíkos tulipános motívum vésett bele jeleket. Különböző értékes dísztárgyak virítottak itt-ott, és itt kapott ékes helyet apám kedvenc kínai porcelánvázája, ami akkora volt mint én. gyönyörű daruk repülték át a festett felhőket rajta. A hatalmas ablakok előtt kékesfehér sötétítőfüggönyöket oldalra kötötték, hogy a fény beáramoljon a helyiségbe. A bútorok kényelmesek voltak, az egyik kanapé fehér volt, a fotelek kékek. A fiú egy kékes-fehér mintás kanapén ült, lábát lustán feldobta a vele szemben lévő asztalkára.
Dühödt léptekkel felé masíroztam, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna, megfogtam a két lábát, ami az asztalon pihent és lerántottam vele a helyéről. Nyögve terült el a perzsaszőnyegen, és a fejét kezdte dörzsölni.
- Te megőrültél? – kérdezte felháborodva. Csípőre tett kézzel álltam felette, és magasra tartott orral vágtam vissza neki.
- Te egy szörnyű ficsúr vagy! Szívd vissza, amit az előbb mondtál, vagy egy életre megbánod, hogy egy hölgy lelkébe bele mertél tiporni! – fenyegettem meg drámaian kihangsúlyozva a hölgy szót.
- Nem szívom! – vágta rá makacskodva, és a zöld tekintetét dacosan az enyémbe fúrta, majd lassan, kissé szédülve feltápászkodott. – Te okoztál nekem maradandó sérülést! Kérj bocsánatot!
- Nem! Előbb te! – fontam össze magam előtt a kezemet.
- Én ugyan nem! Senki se bánhat így velem! Az apám majd gondoskodik arról, hogy megbüntessenek! – kiabált vissza, mire én grimaszolni kezdtem rá, kifigurázva azt, ahogyan beszélt.
- Ha nem kérsz bocsánatot, addig piszkállak, míg ki nem bököd!
- Ez rád is igaz!
- Akkor ez csak egyet jelent! Háborút!
- Úgy van! – bólintott, és mérgesen fújt egyet, mire én álltam a tekintetét, majd elegánsan hátradobtam a hajamat és méltóságteljesen kivonultam a nappaliból. Elhatároztam, hogy addig nem hagyom békén, míg illő módon ki nem engeszteli a sértett lelkemet. Mondjuk egy kis süteményt lop nekem a konyhából, vagy szed nekem egy virágot. Az olyan lovagias lenne. De minden fiú olyan undok, bah! Sose fogok férjhez menni!