Történetek, amiket félbehagytam

Hm. Hát jól kezdődik, nem? :D Igazából sajnos túlságosan is az én kis világomban pörgetem végig a történeteket, amiket aztán sok időbe telnek kibontani őket, vagy egyszerűen nincs elég ötletem az elejétől fogva kidolgozni a karaktereket, a történetet, mert - egy lusta lajhár vagyok, még mindig - nincs időm, meg kedvem, és amúgy is már ezer másik ötletem van. 

Pedig az igazság az, hogy nagyon szerettem írni, mindegyik egy kis világ volt, ami ugyan úgy a szívemhez nőtt, mint bármelyik könyv, amit valaha olvasta. Nem kimondottan profi történetek, akad olyan is, ami túl bonyolult és nagy falat volt nekem is, de szerettem, jó volt írni. Igazából fogalmam sincs, fogom-e őket valaha is folytatni, kicsit idősebb lettem, máshogy látom a világot, valószínűleg újra akarnám őket kezdeni az elejétől fogva. Bár lehet most hogy így visszagondolok rájuk, elkap a nosztalgia és beletemetkezem megint az írásba. Bár egyelőre még mindig a Roxi fórumon élem az életem. XD

Amikor elmúlik a tél
#romantikus #viktoriánuskorszak #dráma #real-life #12+
Maga az ötlet nagyon-nagyon régi, egy 2014-es álom alapján született meg. Mert nekem néha vannak ilyen tök furán beszívott folytatásos álmaim, és valahogy ez is onnan jött. Igazából van is benne lehetőség. A sztori egyszerű nagyon, egy 1800-as évek közepén lévő, távoli angol nemesi birtokon játszódik, és két nemes családról szól. Pontosabban annak a gyerekeiről, akik egymásba szeretnek. Igen, körülbelül ennyi a történet, de az elején egyenesen ki nem állhatják egymást, folyton szivatják a másikat, és ezt baromira élveztem megírni. A karakterek, Sarah és James imádnivalók. Nagyjából 9-10 fejezetesre terveztem írni, ahogy felcseperednek, ahogy élik a kis életüket. És igazából nagyon szép és különleges történet, aminek a fejezetei megvannak még mindig a fejemben, csak valahogy sosem írtam végül meg. És igen, 2014 már rég volt. Sablonos kis sztori, de nem is nagyon arra mentem rá, hogy itt világokat döntögessek, egyszerűen csak karakterekre akartam építeni, akik elviszik a hátukon a történetet. És a két főszereplőmet máig imádom és a kedvenceim, pedig irkáltam előttük is, utánuk is mindenfélét. 

- Már megint ön az, Miss Sarah? – kiáltott rám, miközben vészjóslóan felém közeledett. – Már egyszer megbeszéltük, hogy elkerüli a konyhámat, nem igaz? Akkor mégis mi a magyarázata annak, hogy itt találom? Tegye le azonnal a tálcát! – utasított, amikor lehúztam az asztalról a süteményeket.

- Sajnálom, de ön is tudja, hogy mennyire rászoktam a süteményekre, aminek igazából örülnie kéne…

- Te csak ne mondd meg, minek örüljek! – rikácsolta, miközben vészjóslóan megkerülte az asztalt. Ugye tudod, hogy az apád is örömmel venné, ha elfenekelnélek? – villantotta rám foghíjas mosolyát.

- Ugyan, ugyan, ezt ön sem gondolja komolyan – mosolyogtam rá. – Úri nőt nemesi házban nem vernek.

- Szemtelen, elkényeztetett leány! – toporzékolt a nő, miközben felém lépkedett.

- Hát itt vagy! – hangzott fel a bejárattól egy ismerős hang. A fiú a boltív alatt állt, a kezében lévő maradék sárkupac igen vészjóslóan festett. Mielőtt a szakácsné föleszmélhetett volna, bosszúszomjas tekintettel felém hajította a sárból összegyúrt gombócot. Épp időben ocsúdtam föl, és bújtam az asztal alá, kezemben a tálcával, amin a süteményeket mentettem. A következő pillanatban Amelia felsikoltott.

- A frissen sült kalácsom! Mégis mit képzelsz magadról? Egyáltalán ki vagy te? – üvöltözötte magából kikelve. A rejtekhelyemből láttam, ahogyan ellenségem arca falfehérré válik, és dadogva hátrálni kezd.

- Nagyon… nagyon sajnálom, egyáltalán nem akartam a…

- Nem érdekel, mit sajnálsz, és mit nem! Azonnal idejössz és eltakarítod ezt a szemetet!

- De… asszonyom. Én Mr. Hartell fia vagyok. Mr. Frank ügyfelének a fia – kezdett rémült tiltakozásba. Amelia csípőre tett kézzel fölé tornyosult. Önelégült vigyorral néztem, ahogyan az új vendégünket móresre tanítja.

- Engem az sem érdekel, ha a királyné fia vagy! Az én konyhámban az ilyen nem fordulhat elő! – Mondta, miközben minden szavát a nyomatékosság kedvéért külön hangsúlyozta. – Most szépen fogod magad, és letakarítod az asztalt!

- De… én Mr. Hartell fia vagyok! – hangzott a tiltakozás. – Egy vendég! Nem bánhat velem… cselédként – válaszolt hetykén. Úgy tűnt, a kezdeti félelmét sikerült legyőznie, és lassan visszatért régi énje.

- Igen? – kérdezte gúnyosan Amelia. – Ezek szerint egy valamit elfelejtettek elmondani. A konyha az én területem, itt az van, amit én mondok. Szóval, kedves Mr. Hartell Fia, szedje szépen össze magát, és rakja rendbe az asztalt! – vágott hozzá egy szutykos, foszladozó félben lévő konyharuhát, miközben további szitkokat szórva megragadta a sártól átázott kalácsot, és kihajította a konyha ablaka előtt sziesztázó disznó elé. Lelkes röfögés jelezte az állat örömét.

Eközben Amelia áldozata is az asztalhoz vonszolta magát.

- Ha ezzel végeztem, esküszöm, én vetlek téged a disznó elé, és megetetlek vele – morogta, valószínűleg nekem, de természetesen a szakácsné is meghallotta, aki történetesen megfeledkezett rólam. Hangja mérgesen csattant a konyhában.

- Tényleg, fiam? Pedig téged elnézve, sokkal jobban ízlenél Szamócának.

A hó szíve
#fantasy #zúzmara-univerzum #18+ #angst  

Volt egy kósza ötletem, hogy a Zúzmaralángok univerzumában játszódó történeteket írjak, amik kicsit kitágítják és szélesítik Zhionnak a történelmét, földrajzát, vallását, népeit. Igen szeretek nagyot harapni, amitől utána megfulladok. XD Szóval ez egy rövidebb mű lett volna, ami a Zúzmaralángok után pár évszázaddal játszódott. Egy különleges szigeten, ami két sárkánynak a véréből született. Ők örökös harcban álltak egymással a tűz és a jég elemeinek megtestesülései voltak. Amikor végeztek egymással, testük az óceán mélyére zuhant, vérükből pedig megszületett egy szigetnyúlvány, melyen egyik felén örökös és halálos fagy uralkodott a másik felén pedig forróság. A sárkányok lelkével született mindig két gyermek, akik háború idején egymásnak feszültek, és szintén elpusztították egymást. Igen, ez lehetne egy romantikus történet alapja, de nem annak szántam. Nem akartam romantizálni a két főhősöm kapcsolatát, két világ két ellentét, amin nem lehet szépíteni. Erről szólt volna, a sztori, csak kidolgozatlansága miatt eléggé lyukasnak találtam és végül ezért sem írtam több fejezetet háromnál belőle. 

A hideg téli éjszaka Vardumar egyik távoli falujában még a hangokat is megfagyasztotta. Gyászos kis falucska volt, kunyhóik csúcsos tetején vastag réteg hó pihent, a házikók falain megfagyott repedések futottak végig, és a sötétben csillogó jeges csíkok szabályos érrendszert képeztek a viskóknak. Mintha azok is sínylődő testek lettek volna, akik bármelyik pillanatban halottá dermednek. A házak körül örökre téli álomba merült, fagyott törzsű fák dőltek a hó súlyától hol jobbra, hol balra. Ágaikon hosszú, hegyes jégcseppek csüngtek. Némelyik fa ágán egy-egy megfagyott, szerencsétlenül járt madár kapaszkodott kicsi lábaival, és halott szemeikkel várták a soha el nem jövő tavaszi napfényt. A falu körül zord hegyek nyújtózkodtak az ég felé, így szinte teljesen elvágták az utat a szomszédjaitól. Néma, hangtalan gyilkos szél táncolta örökös keringőjét a falu fölött, arra várva, hogy a kint bóklászók arcára véres mintákat rajzolhasson. A nyomorúságos házak egy közepes méretű tó köré épültek, aminek a jégpáncélja olyan vastag volt, hogy egy mamut alatt se szakadt volna be, ám a férfiak kitartó lékelésének köszönhetően néhány apró lyuk fedte fel a sápatag, kéken csillogó vizet. A tó egyik végén kígyózó, hosszú, hófehér jégcsapok lógatták bele nyelveiket a fagyott vízbe. Amu faluja felett úgy tűnt, megállt a csend, megállt az idő, megállt az élet.

A szabályos kör egyik házában megdermedt sikoly ülepedett meg a tetőgerendák fölött. Egy nő feküdt az összeizzadt ágyon, miközben lábai között egy eltökélt bába próbálta kimenteni a születendő gyermekét. Az asszony teste homorúra feszült a fájdalomtól, kék szeméből könny csorgott, hosszú, szőke haja csapzottan tapadt egész arcára. Vajúdása túl hamar kezdődött meg, és olyan fájdalmakkal járt, hogy nem segített neki az sem, hogy körbe-körbe sétáltatta a bába a kissé dér lepte szobában. Önkívületi állapotba került egyik pillanatról a másikra, így a férje kénytelen volt vastag kötelekkel kikötözni, nehogy bárkiben is kárt tegyen. Néma tátogásából azt lehetett kiolvasni, könyörög, hogy vegyék már ki belőle, szabadítsák meg a fájdalomtól. A következő pillanatban a bába hátra hőkölt, mintha nem akarja elhinni azt, amit lát. Maszatos kezével hiába dörzsölgette táskás, aranybarna szemét, a látvány még mindig ott volt előtte. Amikor a vajúdó nő férje méltatlankodva ránézett, és utalt arra, hogy így felesége szenvedése nem fog megszűnni, a bába válasz helyett csak ki-be nyitogatta a száját, mint egy fuldokoló hal. A vörös hajú, sovány férj magabiztosan lépkedett a bábához, hogy akkor majd ő megmenti feleségét, ám ahogy megpillantotta azt, amit az öregasszony, ösztönösen egyre távolabb hátrált a szenvedő nőtől. 

– Belefagyott – suttogta. Kikerekedett szemekkel, reszkető térdekkel bámult a lábak közzé. A nő combjának belső felébe belemart a rádermedt jég, így vékony csíkokban csordogált néhol a vér. A születendő gyermek zúzmarás teste már félig kibújt anyja testéből. Normális esetben azt gondolták volna, hogy ez is egy olyan balszerencsés szülés, mint a többi, hiszen számtalanszor előfordult már, hogy a kegyetlen hideg hatására a gyermek belefagyott az anyába. Viszont ennél a ténynél sokkal rémisztőbb volt az, hogy az újszülött nagyon is életben volt.

 Zúzmaralángok
#fantasy #angst #16+ #zúzmara-univerzum #romantikus #antihős

Az egyik nagyszabású történetem volt. Imádtam benne az országokat, a helyszíneket, ahogy próbáltam valahogy megalkotni benne a mágiát, a népcsoportokat, a különleges kényeket. Néprajzosként mindig is szerettem ezeket tanulmányozni, hogyan él és miben hisz egy-egy kisebb népcsoport attól függően, hogy milyen környezetben él. A Zúzmaralángokhoz sokat merítettem a szakomnak köszönhetően a hitvilágból, és népcsoportjaiból. A főszereplőm, Gwynn környezetét és az mocsaras vidéken élő emberek foglalkozását például a pákászok ihlették. 
Igazából ez egy antihősről szóló történet lett volna, uupsz, spoiler Gwynn személyiségváltozásáról, amit már az első fejezetekben is elhintettem benne. Szerettem a fiú karakterét, talán az egyik legkidogozottabb főhősöm evör, és az utat is, amit bejárt volna egészen menőnek tartottam. Sajnos azonban túl nagy falat egy saját fantasy világ megalkotása nekem is, bukdácsolt is néhány helyen a történet, amit újra is kezdtem írni, csak hát igen... Látátok, hogy mennyire sikerült. XD Emlékszem még Nessát meg is kértem rá, hogy írjon róla kritikát. :3 Igazából ennek a történetnek köszönhettem, hogy annyi mindenkit megismerhettem és a barátaim lehettek, szóval emiatt végtelenül hálás vagyok. ♥

Egy kicsit hiányzik a történet, az izgalom, és a kíváncsiság, hogy vajon hányótoknak fog tetszeni. De igazából már annyiszor ígértem hogy hozok új fejezetet/újraírást belőle, hogy inkább nem ámítom magam, se másokat azzal, hogy valaha be lesz fejezve. mert tényleg nem tudom.
Talán áthozom ide a fejezeteket. Még majd meglátom.

- Ugorj a vízbe, hadd lássuk, boszorkány vagy e! – utasította a lányt röhögve egy korához talán kissé magas fiú. Esetlenül nézett ki a jóval kisebb nadrágjában, aminek szára alig ért a térde alá, és csapzott hózentróger rögzítette furcsán széles vállaira. Sötétbarna, durva anyagból készült ingének ujja könyökéig ért, szőke fejét halászsapka fedte. Széles, vigyorra húzódó szája szinte lefedte a fél arcát, miközben még egy lépést tett a lány felé, aki kénytelen volt hátrálni. Cipője sarka már a sötét tó vizében ázott. 

- Nem ugrok! – húzta ki magát határozottan a lány és mélyen zaklatója szemébe nézett. 

- Szóval boszorkány vagy, mi? – torzult el a fiú arca. – Hadd lássalak, hogy lebegsz a vízen! Ha pedig nem vagy boszorkány, nincs mitől félned igazam van? – fordult a többiek felé megerősítésre várva. Azok buzgón bólogattak és vészjóslóan ők is közelebb léptek. Kezükben fabotokat szorongattak. A lány úgy érezte magát, mint egy vágómarha, akit bármelyik percben megölhetnek. Jóval erősebbek és idősebbek voltak nála, és már esélye sem volt a menekülésre. Ám mégsem hagyta el a bátorsága.

- Ugorjatok bele ti! Miért csak nekünk kell vízbe menni? Férfiak nem is lehetnek boszorkányok? Megnézném én is szívesen, hogyan merültök el és fulladtok meg a vízben! 

- Óóó, halljátok ezt, srácok? Micsoda nagy szája van, de egy boszorkányhoz ez illik!

- Nem vagyok boszorkány! Ti viszont falusi patkányok vagytok! - emelte fel hangját.

- Még szerencse, mi patkányok tudunk úszni. Hé, fogjátok meg és dobjátok bele! – biccentett a többiek felé, mire ketten két oldalról megragadták és lóbálni kezdték a víz felé. A lány kétségbeesetten visítozott és meglehetősen választékos szitokszavakkal illette a támadóit. 

- Gyorsan lendítsétek bele, a végén még megátkoz bennünket, vagy varanggyá varázsol minket – röhögött fel hangosan a csapat vezére. – Micsoda víziszonya van, te tényleg boszorkány vagy!

- Nem vagyok az, eresszetek el, vagy megbánjátok! - kiabálta.

- Háromra engedjétek, hadd repüljön szép ívesen a vízbe. Te meg ne félj, úgyis lebegni fogsz a felszínén, aztán már egy kettőre a máglyán fogsz égni a családoddal együtt! 

- Kyle, ti mégis mi a fészkes francot műveltek? – csattant fel erős hangján Gwynn. Egy pillanatra meghűlt a levegő, és a lány fogva tartói is abbahagyták a lóbálását, de még mindig erősen markolták felkarját, miközben ő hevesen rúgkapált. 

- Nahát, Gwynn, te se mentél ki hajózni? – kérdezte meglepetten a Kyle névre hallgató magas fiú.

- Én akkor megyek ki, amikor csak akarok, veletek ellentétben. Úgy tudtam büntetésben vagytok, mert megrongáltátok anyám szállítmányát.

- Ha tudtuk volna, hogy az az anyádé, nem csinálunk vele semmit, hidd el, de te is tisztában vagy vele, hogy mindegyik kocsi ugyan úgy néz ki – mentegetőzött kezeit felemelve Kyle. 

- Nekem te ne mentegetőzz, Kyle! Most pedig, engedjétek el azt a lányt! 

- Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy utasítgathatsz engem? Az egy dolog, hogy apád a falu első embere, de te még csak a kölyke vagy. Ne üsd bele a dolgod az enyémbe! Hé, ti ott, kidobni! – kiáltott a két alacsonyabb fiúnak, akik egy utolsó lendületet véve, készek voltak elengedni a lányt, aki rémült sikoltozásba kezdett. Hirtelen valami sziszegve megfeszült. 

- Eresszétek el! - mondta Gwynn, újra, miközben Kyle felé tartotta a kifeszített íját. A nyílvessző hegye a fiú felé meredt.

- Ugyan már, ne szórakozz velem, azzal a gyerekjátékkal – remegett meg Kyle hangja, majd rémülten felkiáltott, amikor egy nyílvessző suhant el az arca mellett, vékony vágást ejtve rajta, végül remegve beleállt a ház hátsó falának gerendájába. Ezzel egy időben, sikoltás kíséretében csobbanás hallatszott. Gwynn és Kyle a hang irányába néztek, de a lány már nem volt sehol. 

- Ti idióták! – ordította el magát Kyle. – Nem hallottátok, hogy azt mondta eresszétek el? Nem úgy gondolta, hogy dobjátok ki! – Azok ketten rémülten néztek hol a vezérükre, hol Gwynnre.

- Hol a lány? – kérdezte Gwynn éles hangon a csoporttól, mire az egyikük rekedtes hangon, sűrű torok köszörülések közepette megszólalt. 

- Úgy tűnik mégsem lebeg a vízen…

- Ti teljesen megőrültetek – hangzott Gwynn felelete, majd sietve a víz felé ment, hogy beleugorva megkeresse az eltűnt lányt, ám csobogás kíséretében, nem is olyan messze tőlük a partra vergődött valaki. Gwynn felé rohant, miközben még hátraszólt. 

- Azonnal menjetek el innen, még mielőtt megbánjátok azt is, hogy a világra jöttetek! – futó léptek zaja volt rá a válasz, és hamarosan csak Gwynn és a lány voltak a tó sáros, néhol zöld foltokkal fedett partján. A leány ruhája teljesen elázott, fejkendője pedig az arcára tapadt, miközben hason fekve lihegett a parton. Ahogy Gwynn közelebb ért, rémülten felült és a fenekén csúszva próbált hátrálni. Sápadt, fehér bőre kísértetiesen festett a zöld ködben.

- Mit akarsz tőlem? 

- Nyugalom, segíteni jöttem – nyújtotta felé a karját. A lány néhány pillanatig tétovázott, majd elfogadta a felé nyújtott kezet. 

- Miért? – tette fel a kérdést, miután Gwynn felhúzta a földről.

- Bajban voltál – a lány halkan hüppögött, de úrrá lett magán. A vizes fejkendőjét szendén a szeme elé húzta, mintha csak el akarta volna takarni az egész arcát. 

- Nos, hát, köszönöm – motyogta a lány. 

- Ugyan, semmiség. De áruld el, mit keres egy kislány erre? – kérdezte érdeklődve a fiú, felé hajolva, mire a lány sértődötten felcsattant.

- Nem vagyok kislány! Faragatlan tuskó! – Lassan eltűnt belőle minden megszeppentség, és visszatért igazi, tüzes természete. – Tizenhárom éves vagyok!

- Hát ahhoz képest elég kicsi vagy, mit ne mondjak – csodálkozott el Gwynn.

- Mondod te, aki csak fél fejjel magasabb nálam – tette csípőre a kezét miközben megállt a fiúval szemben.

- Én még növésben vagyok – húzta mosolyra a száját. – Ha idősebb leszek, még ennél is magas leszek – húzta ki büszkén magát. - Te viszont, minden bizonnyal ekkora maradsz.

- Ez engem nem különösebben érdekel – vonta meg a vállát az ismeretlen leány. – Ha megbocsájtasz, dolgom van – kerülte meg a fiút. Közben cipője megcsúszott az ingoványos földön, de mielőtt elesett volna Gwynn elkapta. 

- Hol van dolgod? Elkísérlek. Nem vagy idevalósi, ha még ezen a talajon sem tudsz rendesen menni. 

- Az, hogy mi a dolgom, nem rád tartozik, és pont annyira vagyok idevalósi, mint… - válaszolta a lány, de hirtelen elharapta a mondat végét. 

- Mint ki? – kérdezett vissza Gwynn. Majd némi hallgatás után felcsillant a szeme. – Na, várjunk csak! Hiszen te is ott laksz az öreggel a falu szélén! A lánya vagy! – Sokkal inkább tűnt lelkes felkiáltásnak, mint kérdésnek. 

- Na és? Ha ő az apám és ott élünk mi van abból? Most, hogy tudod hol lakom, te is vízbe akarsz dobni? Vagy valami mást akarsz csinálni velem, hogy kiderítsd, boszorkány vagyok e? – fonta össze vizes ruháján a karját.

- Ugyan dehogy! Nem hiszek a falusiak képzelgéseinek – a válasz teljesen meglepte a lányt. – Nem tudom, miért éltek úgy ahogy. De biztos vagyok benne, hogy megvan rá az okotok. 

- Az biztos – suttogta a lány. Szeme a gerendába beleállt nyílvesszőre tévedt. A fiú követte tekintetét, és zavartan megdörzsölte a tarkóját.

- Hát lehet kissé túllőttem a célon. Kyle nagy szerencséjére – nevetett fel. 

- Miért segítettél nekem? – nézett most az először egyenesen a szemébe a lány. Gwynn teljesen elveszett a szomorúan csillogó, mélyzöld szempárban.

- Mert nem akartam, hogy bajod legyen – válaszolta őszintén a fiú, maga se tudta miért csúszott ki ez a száján. – Mért kezdtek el bántani?

- Nyilván rájöttek, honnan is jövök. Először csak követtek, amint megláttak engem a faluban. Aztán elkezdtek ide terelni, és sehogy se tudtam előlük meglépni, sokkal jobban ismerik a helyet, így belesétáltam a csapdájukba. Ez a falu belülről romlott…

- Nem kell tőlük többet tartanod, most már békén fognak hagyni.

- Az biztos… - suttogta a lány, úgy, hogy Gwynn nem hallotta meg. A következő pillanatban felkapta a fejét, minta valami távoli hangra lett volna figyelmes. Gwynn is fülelni kezdett, de ő nem hallott mást, csak a füstbékák brekegését. Egy éppen gomolyogva ugrált el mellette, mivel a fészkük közelében álltak. 

- Most mennem kell – indult meg csúszkálva a sárban sietve a lány. 

- Várj! – szólt utána a fiú és a nyomába eredt. Amikor utolérte, megállt előtte. – Áruld el a neved!

- Lehet, többet nem is találkozunk – hangzott a kissé lehangolt válasz. – Nem jöhetsz a házunk közelébe – Gwynn nem érttette mi ez az egész a falu határában álló ház körül. De egészen kíváncsivá tette.

- Akkor is áruld el a neved, kérlek! Az enyém Gwynn. Gwynn Mentho.

- Lillahnn.

- Örülök, hogy megismertelek, Lillahnn. Csodaszép neved van. Olyan varázslattal teli – mosolygott rá a fiú, mire a lány kissé elpirult, miközben aprót bólintott. Újra felkapta a fejét a nagyon távoli hang irányába, arcán némi rémület suhant át. - Ég veled! - Gyors léptekkel indult meg az úton, de pár méter után visszafordult a fiúhoz, aki éppen kiszedte a nyílvesszőjét a gerendából. 

- Miért lőttél rá? – kérdezte. Gwynnt meglepte a kérdés.

- Azt hittem, elég lesz, hogy eltántorítsam a tervétől, de tévedtem. Meg akartam ijeszteni – Lillahnn válasza azonban teljességgel megdöbbentette.

- Ez nem igaz. A nyíl azt dalolta, ölni akarsz.

 Sorokba fulladt lelkek
#angst #50-es/60-as évek #Amerika #romantikus #dráma #18+ #durva nyelvezet

És el is érkeztem az utolsó kis történetemhez. Ez egy nagyon nyomasztó sztori, ami az 50-es, 60-as évek amerikájában játszódik, egy elmegyógyintézetben. És ehhez írtam is anno a Kámforra egy tartalmat is, szóval inkább azt másolom be nektek. XD
Hazel Hale szörnyű válás után egyedül marad a gondolataival. Önmaga számadásaként, és lélekvallomásaként megírja a Rítust, melyet Sigma álnéven, férfi alteregóval publikál. A mű sikeres lesz és a kiadó, valamint az olvasótábor újabb kötetet követel. Hazel megírja a két folytatást, ám a történet végére furcsa hangokat hall és hallucinálni kezd. Skizofrénia gyanújával és egy botrányos könyvbemutató miatt elkerül Heaven elmegyógyintézetébe.

Jayce Bright feledni akarj, és menekül a múlt emlékei elől. A Spotlight intézet zárt osztályának volt a legjobb pszichiátere ám egy tragédia folytán kerüli azt az emeletet. Emlékek elől menekülve a munkába temetkezve éli mindennapjait. Ám egy nap elküldik Heaven mocskos falai közzé, hogy elhozzon onnan egy átvett beteget. És akkor jön rá, hogy az emlékei elől nem menekülhet.
Nos én szerettem ezt a sztorit is. Hazel és Jay története sokkal korábbról kezdődik, mint ahogy a történet indul, és így egy egészen különleges páciens-beteg kapcsolat alakul ki közöttük. Igazából rettenetesen nyomasztó volt írni erről, főleg, hogy tudtam a végét is. Hazel gonodlatai, és őrülete eléggé megrázza az embert, még akkor is, ha a mellékszereplőkkel próbáltam ellensúlyozni ezt. Szerettem Jayce testvéreit és családját kidolgozni egy komplett füzetem van erről a történetről, hogy ki milyen, mik a múltjaik. Érdekes világba helyeztem a történetet, melyet átjár a blues keserű gyönyöre. Imádom a bluest, igen.  Szándékosan helyeztem el a beat korszakba, és ennek hogy hitelességet is adjak, rengeteget olvastam a korszakról, jártam a google maps útjait hogy hiteles leírást adjak akár Rhode Islandról vagy Massachuesstról. Még régi fotókat is kerestem a helyszínekről. 

Jayce kopogtatás nélkül nyitott be Morrison fényűző irodájába. Az ablakok mindig tisztán csillogtak, kölni és szivarszag lengte be a helyet. Disszertációk és friss akták tornyosultak a diófa asztalon. A falat pedig beborították a diplomák és az orvosi elismerésről szóló oklevelek. Az igazgató éppen bőszen telefonált és határozott hangon magyarázott valamit a narancssárga kagylóba, miközben ujjaival a fekete zsinórt csavargatta. Morrison magas, langaléta ember volt, fekete göndör haja a válláig ért, és mindig frissen mosott volt. Márkás inget hordott, amit szerényen elfedett a hófehér köpenye alatt. Jayce mit sem törődve a tárgyalással, lehuppant az asztal előtti karfás székbe és nekilátott elfogyasztani szendvicsének a maradékát. Nem érdekelte a beszélgetés, saját gondolataiba mélyedt. Az élet megtanította arra, hogyan zárja ki magát a külvilágból. A telefon kattanása zökkentette vissza a valóságba. Morrison összekulcsolt kézzel és szálegyenes háttal ülve bámult rá. Kissé mérgesen nézte, ahogy a fiú hangosan nyammogja az utolsó harapást a szájában. Megköszörülte a torkát és kissé éles hangon megszólalt. 

- Jó reggelt, Mr. Hansel. 

- Nem ál jól neked ez a mesterkélt hang, az öcséd vagyok! – forgatta a szemét Jayce. 

- Apánk forog a sírjában. Még Dolores is tudja az illemet. Igazán megbecsülhetnéd ezt a helyet, amit apu ránk bízott. 

- Én megbecsülöm – bólogatott lelkesen Jayce. – Kurva jó hely. 

- Nyeld már le azt a hülye szendvicset és fejezd be a komolytalankodást! – dörrent rá a bátyja. Jayce megadóan felemelte a kezét. 

- Mondjad, mi kéne – Morrison megdörzsölte a halántékát. 

- Az őrületbe kergetsz. 

- Nyugi, jó helyen vagy, itt gondoskodunk rólad – vigyorgott rá szemtelenül, mire a bátyja engedett a szigorú állarcán és felnevetett mély, öblös hangján. 

- Nos, vár rád egy fuvar. 

- Ó, ne már! Én pszichiáter vagyok, nem pedig taxis! – fakadt ki Jayce. – Egy kibaszott embered sincs, akit ugráltatni tudnál? 

- Éppenséggel lenne emberem. De ezt neked kell elintézned – nézett komolyan a fiú sötétbarna szemébe Morrison. Jayce ismerte ezt a tekintetet. Valami gebaszos dolog lehet. Mindig őt küldte, ha egy gebaszos embert kellett elhoznia. Addig rendben van, míg nem kell egyiket se elvállalnia. Soha többet nem megy bele abba, hogy elvállaljon a zárt osztályról valakit. Soha. 

- Rosszul kezdődik… - emelte a plafon felé a szemét. – Szerencséd, hogy a bátyám vagy. Ha valami kopasz, fontoskodó faszfej lenne itt a góré, tuti ráborítanám az asztalt. 

- Megtisztelsz azzal, hogy ilyen kegyes vagy hozzám – kacagott fel megint az idősebbik testvér. 

- Na, mondd, honnan kéne elhoznom a friss husit! Megöl a kíváncsiság - könyökölt az asztalra, majd elővette a zsebéből a másik szendvicsét, és enni kezdte. Morrison kigúvadt szemekkel nézte a testvérét. 

- Hogy a rákban van neked minden zsebedben kaja? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. 

- Sok a fogyasztásom, még növésben vagyok. Tudod, a kistesók mindig növésben lesznek – hangzott a felelet, mire a bátyja elvigyorodott. Aztán olyan hirtelen el is komorodott. Az asztalra könyökölve összekulcsolta a kezét, és rátámasztotta az állát. 

- Kemény ügy ez, de muszáj volt. Nem tehettem mást. 

- Tudom, te sose tehetsz mást – forgatta a fiú a szemét. 

- Ezt most még nem érted. Gyűlölni fogsz ezért. De muszáj. Nagyon muszáj. 

- Nyögd már ki, kérlek, ne húzzad! – Jayce-nek rossz érzése támadt. 

- Heavenes ügy – nézett mélyen az öccse szemébe. Jayce abban a pillanatban kiköpte a szájában tartott falatot, ami szépen beterítette Morrison asztalát. A férfit nem különösen zavarták a megrágott darabok az asztalon, tekintetét a dühödt testvérére tapasztotta. 

- Mi a fasz? Ez most komoly? Megőrültél? – állt fel a székből, és tenyerével rácsapott a bútorra. 

- El kell hoznod onnan valakit – kimért hangja még jobban felidegesítette a fiatal orvost. 

- Normális vagy? Arról a helyről? Az egy temető! Onnan nem lehet kijuttatni senkit! Az a Pokol. Ha ki is hozol valakit, te azt sosem hozod helyre! Még az itteni zárt osztályra sem való. Mi a francot szívtál? 

- Tartozom neki ennyivel, hogy nem ott hal meg – csuklott el Morrison hangja -, hanem kihozom. 

- Ne szopass, hozd ki akkor te, de én nem vállalom ezt be! 

- A mi kegyelmünk jár neki. Ott nem hagyom meghalni. 

- Kurva jó, akkor haljon meg itt, vagy mi a tököm? – Jayce már kiabált, magában pedig elcsodálkozott, Morrison hogy képes megőrizni a higgadtságát. Csöndben bámultak egymásra. 

- Te szívtál, öregem – huppant vissza a helyére Jayce, és beletúrt a kissé hosszúra nőtt, világosbarna hajába. – Azt hittem letetted a cuccot – bámult a testvérére. 

- Ide hallgass, Jayce, ezt meg kell tennem érte. Ha meglátod, te is rá fogsz jönni, miről beszélek. 

- Tehát ide hozol egy haldokló őrültet – szögezte le hűvösen. 

- Nem haldoklik. Meg fogjuk menteni – hangzott a tárgyilagos válasz. 

- Parancsolsz? – tátotta el a száját a másik. Morrison előhalászott egy szivart és meggyújtotta. Hangosan kifújta a füstöt. 

- Figyelj, akit el fogsz hozni, be akarják ültetni a villamosszékbe. Viszont nem hagyom, hogy ők megöljék – előre dőlt, hangját pedig suttogásra vette. – Végre hajtjuk rajta a lobotómiát – Jayce elsápadt. 

- Azt a kurva életbe, Morrison! Lobotómia? Mindegy lenne, ha elvágnád a torkát! Azzal nem mentünk meg senkit! Ez a világ legelbaszottabb elmélete. Hogy a lobotómia megold mindent, a nagy lófaszt! – üvöltötte, és Jayce érezte, hogy hirtelen nagyot ugrott a vérnyomása. Borzasztóan megkívánta a gin-tonikot. Legszívesebben már most meg sem állt volna egy kocsmáig. 

- Vannak emberek, akiknél csak ez az egy megoldás létezik. Menthetetlen emberek. – Kimért pillantással nézett testvére feldúlt tekintetébe. A fiú maga volt a háborgó tenger. 

- Te is jól tudod, hogy mi történt Rosemary Kennedy-vel! Egy krumpli lett belőle! 

- Voltak hibái. Én is jól tudom. De az orvostudomány ezeknek a kudarcoknak köszönhetően tart most itt. A hibákból tanultunk. Viszont vannak olyan kivételes esetek, amikor nincsen más út. Amikor hiába a gyógyszer. Hiába a kezelés, ők… 

- Ennyi erővel hagyd őt a villamosszékben! – vágott a szavába indulatosan Jayce. – De a francba, hát az már nem illegális? Mi van Heavennel? – temette reszkető tenyerébe a homlokát. 

- Heaven, bár külsőleg eléggé rottyant állapotban van, és a betegekkel sem bánnak jól, te is tudod, hogy sok zöldhasú van a markukban. Heaven az a hely, ahova már nem ér el a törvény. Ezért választottam ki őt. Nem engedem meghalni. 

- Mindegy neki, mert így is, úgyis kurvára hulla lesz. És elmész a picsába, én ide nem hozok egyet se, hogy mégjobban elbasszuk! 

- Akkor vállald el, hogy rendbe hozod – dőlt hátra a bőrfoteljében Morrison, miközben ujjaij között forgatta a szivarját. Jayce torkán akadt a szó, és eltátotta a száját. 

- Te most arra utazol, hogyan tegyél engem idegronccsá? Te eszement vagy! Nem vállalok el senkit. Soha. Te is jól tudod, miért nem! Ez rohatul szemét húzás tőled és övön aluli! – meredt rá bátyjára, miközben szeme villámokat szórt. Testvére pedig ahelyett, hogy visszakiabált volna, higgadtan válaszolt. 

- Jayce. Tudom, hogy nem egyeznek a lobotómiával kapcsolatos elveink – mélyet szippantott a szivarból, majd kis köröket fújt ki. Szórakozottan nézte, ahogy eltűnik a füst, majd újra az öccsére nézett. - Viszont, mint bátyád, azt tanácsolom, adj magadnak még egy esélyt. Ha annyira megveted ezt az eljárást, akkor a te elveid szerint megmentheted az életét. Viszont, ez csak a te döntésed. Miután idehoztad, két napod van eldönteni, hogy vállalod vagy sem. Ez a lelkiismereteden múlik. Te jó pszichiáter vagy, Jayce. Rájuk specializálódtál. És jól csináltad. Adj magadnak még egy esélyt. De ha mégsem vállalod el, akkor is legyen tiszta a lelkiismereted. 

- Szemét vagy – morogta a fiatal orvos. – Tudod mit, én leszarom. Csak azért hozom el, mert te kérted. Viszont kurvára nem érdekel. Sem az, hogy mi lesz vele, se az, hogy mi nem lenne vele. Én végeztem velük. Egy életre. Mondhatsz te bármit! – Morrison mélyet sóhajtott. A szivart a hamutartóba dobta, majd elővett egy vaskos aktát, és Jayce elé tolta. 

- Mi ez, egy regény? – bámult megrökönyödve a sárga kartonra. – Ez a faszi eléggé elkúrt életű lehet – felelte közönyösen, és esze ágában sem volt még a nevet se elolvasni. Hátrébb húzódott, mintha leprás lett volna. Morrison ingerültem megcsóválta a fejét. 

- Ez egy nő! És olvasd el! 

- Leszarom! – mondta Jayce erősen szótagolva, majd nagy lendülettel felállt. – Még ma elhozom, hogy túlessek ezen a baromságon - Morrison is felállt, kezében a súlyos aktával és még mielőtt Jayce kisurranhatott volna az ajtón nélküle, elállta az útját. 

- Vidd már magaddal, ne gyerekeskedj, nem forgattam leprás takaróba! – Jayce duzzogva kikapta a kezéből a mappát, és gyorsan a hóna alá csapva kikerülte magas testvérét. 

- Olvasd el! – kiáltott utána az ajtóból Morrison, miközben Jayce már a liftet várta. 

- Faszom ebbe a kurva mappába! – ordított vissza, mire néhány ajtó kinyílt és kíváncsi tekintetek fürkészték a jelenetet. 

- Bánj vele finoman! - kiáltotta Morrison, mire megérkezett a lift. Jayce pedig a még gyorsan bemutatott a bátyjának, majd belépett a liftbe.

Nos, ezek lettek volna a kis félbe hagyott árváim, fogalmam sincs mi lesz velük, de jó volt visszakeresni őket a régi blogomon és nosztalgiázni azon, hogy milyen borzalmasan fogalmaztam, vagy központoztam a párbeszédeket. Remélem tetszett nektek, bár tényleg nem ígérek semmit, hogy mi fog ezekből megjelenni régi vagy új formájában a blogomon.

Minden esetre legyetek jó, ha tudtok! ❤