#GamesLab: Dragon Age: Origins

 

Nos, igen. Egy nagy nevet hoztam. Egy nagyon-nagyon nagy nevet, ami kellően felrázta annak idején az RPG témát. Mondhatni egy klasszikus. És egy gyönyörűen megírt történet. Előre leszögezem, hogy ez a kis szösszenet, kellően elvakult lesz. Igazából írtam már róla értékelést is, a gremlinre, de valahogy bővebben is ki szerettem volna fejteni, hogy mit is jelent nekem ez a játék. 

Alapvetően egyik műfajjal sincsen bajom, mindegyik szerintem tud fejleszteni, a maga módján, még egy CoD is, bármennyire is nem értem, annak a lényegét. De én általában a történetírást nézem a játékoknál, mert nekem az a fontos. Egészen addig nem is lenne probléma a sokféle játékalapanyaggal, míg egy kiadó, míg egy játék célja és értelme abból nem kezd állni, hogy hogy húzza le a játékosról még többször és még többször a pénzt, hogyan csalja ki a gyerekekből azt, hogy egy csomót költsenek úgy egyes darabokban lévő online vásárásra, hogy azt a szülők se tudják. Igazából ez pedog részben a szülők felelőtlensége is. De elkalandoztam. Igen, ez rohadtul gyakran megesik velem.

De mitől is jó egy játék számomra? Ha van benne egy ütős, egyedi sztori. Ha elgondolkodtat. Ha megfogja  a kezem és behúz abba a világba. Ha nem vesz hülyére. Ha a kezembe adja az irányítást. És igen, a DAO a kezébe adja az irányítást, de úgy, hogy egyegytlen egy döntés is képes a végére úgy pofán vágni, hogy csak pislogsz. és én imádom a pofonokat, a libabőrt, azt hogy rávesz felelősségteljes döntésekre. És rávezet, hogy akárhogy is döntesz, minden mindenre hatással van, és a happy end is áldozatot követel. Mert a hős mindig megfizeti az árat, ugye?

The Chantry teaches us that it is the hubris of men which brought the darkspawn into our world. The mages had sought to usurp Heaven. But instead, they destroyed it.

Az Origins sztorija önmagában is imádnivaló. Mert fantasy. Mert dark fantasy. Úgy ízig-vérig dark fantasy. A felszínen annyiról szól, hogy létezett az istenük, a Maker trónja, és az ő országa, az Aranyváros, ahova a Tevinter Imperium mágusai betörtek, tudás és kapzsiság által hajtva. Mágiájukkal beszennyezték a várost, így a Maker maga elhagyta a trónját (és ezzel úgy tartják magát az emberek világát is), a mágusokat pedig elátkozva letaszította, vissza a földre, ahol is ronda gusztustalan, lélek nélküli szörnyekké váltak. És booommm így születte(tt a chockapick)k az éjfattyak. Akik mindig is rettegésben tartják az embereket, mert a vérük mérgező, vészt és rontást húznak maguk után. Beszennyezik az embereket és a földjeiket, hogy azok örökké terméketlen enyves szutyokká váljanak. Ez volt a Blight, a Veszedelem, amit retteg minden és mindenki. És természetesen, ahol forr a sötétség, léteznek emberek, hősök, akik mindent félretéve harcolnak azért, hogy begyógyítsák a fekélyes sebeket. Ők a Gray Wardenek, azaz a Szürke Őrök, akik képesek voltak végezni a szörnyekkel, megfutamodásra készetve őket. Nemtől, származástól, és képességektől függetlenül harcolnak, hogy őket visszaszorítsák. De mit számít milyen jót cselekszik az ember, ha azt elfelejtik?

Történetük pedig megkezdődik az Originsben úgy, hogy Fereldent úgy tűnik, hogy veszély fenyegeti. De nem csak kívülről, hanem belülről is. Ekkor kezdhetjük meg kalandunkat a kiválasztott karakterrel, és menetelhetünk vele, na meg kis szedett-vedett csapatával keresztül a forrongó országban, hogy a végén esetleg sikerrel is járjunk. Igen esetleg. Mert minden a döntésektől függ. 

És igen, ezzel egészen csak a jéghegy csúcsát karcoltam. Mert igazából a story akkor bontakozik ki teljesen, ahogy haladunk, és beszélgetünk NPC-kkel, elolvassuk a létező összes kódexbejegyzést, így nem csak Fereldeni életről, hanem a politikáról, a vallásrendszer kialakulásáról, a hitről, az előző történelmi eseményekről szerzünk tudomást. És ez az egyik dolog ami elvakult rajongójává tesz. Olyan összetett világ bújik meg benne, hogy én komolyan lehidaltam tőle. Mert nem csak újat mutat, de elképesztően gyönyörű párhuzamok vannak a DAO és a mi kis világunk között. 

Az emberek hite gyönyörű benne, az egyik kedvencem ahogy a vallást ábrázolják. A Maker és a mi világunk Istenének a párhuzama, ott van Andraste, aki az ő világuk Jézus Kristztusa, akit elárultak és a saját népe égette el. És akkor ott van a politika, ami szövevényes, és karaktertől függően válaszhatunk oldalt, pártolhatunk bárkit aki mellé állni szándékozunk. 

Visszatérve a karakterekre: már alapból hat féle origins van, amin el lehet indulni, hat féle előtörténet, hat féle személyiség, amiket a történetben tovább is variálhatunk. Lehet lenni törppel (kaszton kívüli és nemes), elffel (városi és erdei) valamint emberrel (nemes), ezen felül lehetünk zsiványok, mágusok, harcosok. Mindegyik castnak megvan a maga története. Személyes kedvencem az ember nemes és a törp nemes szál, mert elvakultan imádom a törpöket. De az elfek szála is kellően szép és érdekes, főleg hogy erősen érződik rajtuk egy indiános párhuzam (mint minden fantasyban). A kitaszított háborút vesztett elfek, akik erdetüket elfeledve tengetik szegényes életüket a városok nyomornegyedeiben, vagy pedig a nomád elfek akik az erdőt járják és szintén utálják az embereket. Őszintén a törpök rendszeréről ódákat tudnék mesélni, hogy mennyire király, de akkor azt hiszem még hosszabb lenne ez az ismertető. lehet még áldozok nekik egy bejegyzést, még nem igazán tudom. Aki szeretne ezzel játszani annak nem venném el a felfedezés örömét. 

Az én első végigjátszásom egy Cousland (nemes ember) lánnyal kezdődött meg, aki egy rouge volt amúgy. Akit egyszerűen imádok a mai napig. Mert ő az első wardenem, és hihetetlenül badass karakter lett a maga forrófejűségével, hogy kertelés nélkül nekiment minden ellenséges bossnak anélkül, hogy két szót váltottak volna egymással. Hogy hű barát, aki azért tudja piszkálni a társait, ha olyan a kedve. Aki képes egy erős vezetővé érni a történet végére, aki egy igazi hőssé válik. Szerettem a szándékait benne, hogy mindenkinek segített, de mégis kiosztott néhány embert, ha megkívánta a sztori. Hogy a bosszúszomja mellett józan tudott maradni. Egy klasszikus hős ő igazából és mégis szeretem, mert az én karim. És alig várom hogy végre viszont láthassam a folytatásban. Elképesztően jól működött közte és a kiszemeltje között a romance, nagyon szerettem és szeretem most is az ő párosukat. Főleg a happy enddel, mert máig az a kedvenc world state-em a játékban. 

A második karakterem egy erdei elf volt, egy pallosos harcos, (annyira cuki volt a kis vékonyka, alacsony kari, ahogy aztokat a bazinagy kétkezes fegyvereket lengette.) és bár annyira sosem voltak a szívem csücskei az elfek a személyisége miatt nagyon megszerettem őt is. Kifejezetten az a fajta lány volt aki nem szerette az embereket, aki nem akart belekeveredni ebbe az egészbe, aki csak a klánjával akart volna élni. Utálta azt ami elkényszerítette őt a klánjától. És mégis a légynek nem tudott ártani, shy volt és bizonytalan. A fontosabb döntéseknél imádtam vele azt az opciót választani, hogy ezt még át kell gondolni, szerettem vele tökölni, mert annyira kis világtalan volt szerencsétlen. És szerettem vele a romance-ot, ahogy megtalálta a szerelmet az egyik companionben. Aki szintén Alistair volt. És akire szintén ki térek mindjárt. Szeretem az ő történetét, még akkor is, ha neki nem volt olyan boldog a befejezés, mint ahogy szerettem volna. És ekkor jött elő az egyik bizonyos pofon, hogy hiába hiszi az ember azt, hogy végigjátszotta, úgy meg tudja még mindig csavarni a játékot egy két másabb döntés miatt a sztori, hogy ennél a végigjátszásnál egyenesen bőgtem a végén. 

Játszottam pasi törppel is, mindegyik originst kipróbáltam, de ez a két kari máig a szívem közepében van. Végig vittem mindegyik képességgel a játékot, és hihetetlen, de ez volt az első olyan játék, ahol nem szerettem vazsival lenni. Nem tudom, miért az az eredetsztori annyira nem tetszett. Egyébként is van bőven bajom a mágusokkal a játékban, de ezt majd... talán az egyik következő DA-s bejegyzésemben bővebben is kifejtem. Szóval kénytelen voltam a fentebb említett közelharcot választani. És működött. Tudtam közelharcossal játszani, pedig én azokhoz mindig is noob voltam.

És akkor jönnek a companionok. Összesen 8 társat lehet összeszedni a világban, és tényleg összeszedésről van szó, olyan szedett-vedett a csapatunk, hogy csak na: van itt bérgyilkos: Zevran, egy furcsa qunari: Sten, aki egy külön hitrendszerrel és kultúrával rendelkező furcsa faj, részeg törp: Oghren, creepy gólem. Shale (avagy Pala a magyar ford. szerint), magányosfarkas mágus: Morrigan, bölcs mágus: Wynne, erős hittel megáldott rouge: Leliana, és a másik warden: Alistair. A karakterek kidogozottak, személyiségük van, múltjuk van. Ha mászkálunk velük konkrétan beszélgetnek! egymással, reagálnak a másik bajára, gondjára, a döntésekre, néha még vígaszt is nyújtanak, a személyes kedvencem pedig a warden és a választottjának a szerelmi életük kitárgyalása volt. A játék nyomasztó, sötét, fájdalmas, az ember szíve lépten-nyomon elszorul, és van benne humor. Ami olyan jól esik, mint egy falat tejfölös lángos. Imádtam, hogy tudtam kik kedvelik vagy nem kedvelik egymást és mégis tudtak egymás támaszai lenni. Az alapvetően jó karakterek és a kissé kevésbé jó karikkal a végigjátszások is másak, ha egyes döntéseket ahogy meghozol úgy reagálnak rá a veled lévő társaid, ahogy az az ő értékrendszerük diktálja. Így aztán elnyerheted bizalmukat vagy utálatukat. (amit nem ajánlok, mert egytől egyik zseniálisak és igen, más felbukkan némelyikük a többi részben is) 

A romance 4 féle lehet a játékban, Alistair, Morrigan, Zevran és Leliana várja a hódítókat. Az én kedvencem most és mindörökké is Alistair marad. Zevran és Leliana egyébként a saját neméhez is vonzódhat, míg az első két companion lockolva van e téren. Mindegyik karakter a maga módján nő az ember szívéhez. Én személy szerint nagyon szeretem Alistairt, mert nem csak egy zseniálisan megírt karakter (máig az egyik legjobb szereplő a trilógiában... bocsánat elfogult vagyok.), és ahogy alakult a történet, ahogy változott a végkimenetel az első végigjátszásom alatt úgy nőtt egyre nagyobbat Alistair is a szememben. Konkrétan semmit sem dönthetett el szinte saját maga az életében, midig alávetette magát annak, amit rákényszerítettek, és a wardenem támogatásával mindig is a nagyobb jónak vetette alá magát, ami miatt elképesztő magasságokba emelkedett számomra a srác. Mert istenem, szinte olyan érzésem volt, mintha a döntéseimmel egy kicsit a személyiségük is változott volna. És igaz volt ez Morriganre is, aki a játék végére nagyon jó barátja lett a wardenemnek, úgy mint Leliana, akivel kibeszéltük a hajviseletet, a cipődivatot, és a kedvencem: konkrétan volt egy párbeszéd, ahol megkérdezte, hogy milyen az ágyban Alistair. Én komolyan besírtam rajta. És annyira élő és természetes így a játék, a karakterek. A kis táboruk, ahol Sten egyfolytában az éjfattyak invázióját várta, ahol Pala gyilkolászta a madarakat, ahol a wardenem kutyája mindig gödröt ásott, ahol Oghren elájult mert annyira részeg volt, ahol Wynne próbált volna egy szép és tanulságos történetet megosztani a wardenemmel de őt csak a fehér griffek érdekelték, ahol Morrigan szívta Alistair vérét, ahol Leliana énekelt, ahol Zevran perverz vigyorral hallgatózott a warden és a párja sátra mellett. Szinte hiányzik ez a kép, és azt hiszem ezért is ülök le újra és újra játszani ezzel a játékkal. 

És akkor ott vannak a mellékszereplők, a törp árus és a fia, aki enchantolja a fegyvereinket. Az ellenséges szereplők. Az olyan NPC-k akiknek ha segítesz, megjegyzi a játék, és a döntésednek a következményeit, hogy hogyan segítettél vagy nem nekik lereagálja az epilógusban a játék. 

Egyébként feltűnt, hogy még mindig csak a karakterekről beszélek??

Szóval a játékmenet. Végtelenül intelligens és összetett. Mert a játék reagál a karakter nemére, származására, és képességeire, szóval elf mágusként lesz egy-két érdekes megjegyzésük az embereknek, pláne ha még pluszban nő is. Mert komolyan egyes karakterek megkérdőjelezték a vezetői képességeimet, csak mert nővel játszottam. És ez is csak olyan kidolgozottságra mutat, ami ritkaszámba megy. És igen baromi jó érzés kivívni egy katonás qunari tiszteletét nőként, hogy a tetteid alapján ítél meg és végül elismer, mint vezetőt!  

Döntések. Minden a döntéseken múlik, ezekkel lehet elbukni egy csomó mindent és olyan hasba szúrást is ad a játék, hogy az napokig fájni tud. Lehetsz köcsög, elkötelezett hős típus, vagy egy őrült akárki, aki mindent csak romba dönt. Rajtad áll és a karakteren. A játék ügyesen vezet úgy, hogy nem a saját fejével gondolkodik az ember, hogy hmm ez lehet a jó döntés. Hanem, hogy az adott karakternek milyen a személyisége. Hogy ő mit döntene. És olyan szépen kirajzolódik az ő gondolkodásmódja is, hogy a játék még sokadik végigjátszásra is tud újat mutatni. Minden küldetést érdemes megcsinálni,  mert tényleg nem lehet tudni, hogy mi mit befolyásol. Belefolyunk nem csak az éjfattyak elleni harcba, hanem a belpolitikába is. És lehet hogy egy jónak tűnő uralkodójelölt az egyik legrosszabb döntés, amit választhatunk. A játék nem állítja azt, hogy minden fekete fehér, egy jó ember is lehet rettenetesen gyenge uralkodó, mint egy aljas király, aki mégis képes megreformálni egy országot. És jó felé vezetni. És ez még mindig a felszín. mert a küldetések előrehaladtával nehezedik ránk, a wardenünkre és a csapatára az, mit is jelent az valamit feláldozni. És mit tartunk feláldozhatónak azért, hogy egy jobb világért harcoljunk. Szeretnék ennél bővebben is írni, de akkor annak szánnom kéne egy spoileres bejegyzést is. És már így is elég hosszúra nyújtottam ezt is. XD 

A grafika szép, és egyszerű, igazából elég "gagyi" durva kifejezéssel a mostaniakhoz képest, ahol az ember még a falevelek erezeteit is látja. De én szeretem, egyszerű de nagyszerű, borongós, nincs túlcsicsázva. A harcrendszer egészen jól működik, a képességpontokat magunt szórhatjuk szép, és a képességfa is a mi kezünkben van. Nem csak hősünket, hanem a többieket is fejleszthetjük, így egészen jól össze lehet rakni a kis négy fős csapatot, akikkel harcolunk a küldetések alatt. 

Tudom én, hogy nem tökéletes a játék, engem rendszeresen ki szokott dobni az asztalra, mert kedve szottyan egy kis crush-ra. Vannak a főszálak között számomra kevésbé izgalmas részek, amiket mindig szenvedés végigvinni. De így is azt mondom, hogy a hibái ellenére szerethető. A furcsaságai ellenére is lehet rajongani érte, mert olyan kibaszott jó a sztori, olyan epic az összes szereplő. És hogy uramisten, mennyire gyönyörű a zene. 

Örülök, hogy játszhattam vele, hogy az életem része lett. Hogy az egyik legszebb szerelmestörténetnek lehettem ezzel a részese (mert Alsitari akkor is az egyik legjobb romance a szériában. Van még egy, de arról később.). Hogy a Gray Wardenek olyan hősök, akik megszégyenítik néha a mai túlhype-olt hősök fogalmát. Hogy megrázott, hogy tanít. És csak beszippant. Akkor is, ha már minden szálat kivittem, ha mindent kimaxoltam, ha 217 órám van benne. Mert jó vele játszani. És mi sem lenne stílusosabb, mint hogy ezt a bejegyzést azzal a dallal zárom le, ahogy véget ér a játék is: